Gyakorlati képzőközpontokat az építőiparban!

2019. május 15.

Gyakorlati képzőközpontokat az építőiparban!

Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége 2019. február elején állásfoglalást adott ki az építőipari szakképzésről. Ebben gyakorlati képzőközpontok létrehozását javasolják: „az építőipari szakmák esetében a nyugat-európai duális képzési rendszerekben mindenütt megtalálhatók az üzemek feletti gyakorlati képzőközpontok. Feladatuk a gyakorlati alapkompetenciák elsajátításának, begyakorlásának biztosítása, míg a munkahely feladata a valós munkahelyi tapasztalatok megszerzésének biztosítása. Ennek megfelelően a tanulók elméleti képzését a szakiskola, míg gyakorlati oktatásukat a vállalkozás és az oktatási központ együttesen biztosítják.” A szakmai anyag részleteiről kérdeztük Koji Lászlót, az ÉVOSZ elnökét.

Magyar Építő Fórum: Az eddigi szakképzési politika totális kudarc – állította az egyik napilap a birtokába került, az innovációs és technológiai minisztérium számára készült szakképzési stratégiai háttéranyagra hivatkozva. „A középfokú oktatásban a szakközépiskolák és szakgimnáziumok népszerűsége csökken. A fordulat a 2015–16-os tanévben következett be, amikor a gimnáziumi tanulók aránya meghaladta a szakgimnáziumi diákokét.” Hogyan látja a szakképzés helyzetét az építőipar területén?

Koji László: A mostani szakképzésnek az az előnye a korábbi évekéhez képest, hogy mindent igyekezett megtenni a tanuló gyerekek gyakorlati képessége – és képesítése – növekedésének érdekében. Hogy az életben elvárt gyakorlatiasságot a lehető legnagyobb mértékben megszerezzék a tanulók, ezt volt hivatott és most is ezt hivatott szolgálni a duális képzés is. Hogy élő munkakörnyezetbe kerüljenek a gyerekek, és ott legyenek a gyakorlati képzésből a vizsgáik. Az építőiparnak ugyanakkor vannak olyan részterületei, ahol a duális képzés nem elegendő. E sajátosságok alapján állítja azt az ÉVOSZ, hogy három lábra kell állítani a képzést, és minél előbb létre kellene hozni az üzemek fölötti, ágazati gyakorlati képző központokat az építőiparon belül.

MAÉP: Állítólag megújul az ösztöndíjrendszer is annak érdekében, hogy a diákok a gazdaság szempontjából fontos szakmákat válasszanak, és benne maradjanak a képzési rendszerben. A szakgimnáziumot technikummá neveznék át, a technikusi képzés ötéves lenne. Ha tényleg lenne ilyen elképzelés, ön üdvözölné vagy ellenezné?

K. L.: Mindenképpen támogatnám. Ez maradéktalanul összhangban van azzal a koncepcióval, amit az ÉVOSZ ajánl, mert a mi elgondolásunk szerint blokkosítottan kellene végezni a képzést. A kollégiumi elhelyezés miatt pedig a tanulóknak még nagyobb szükségük lehet az ösztöndíjra. A gyerekek egy része sokkal több időt töltene adott esetben távol az elméleti oktatást végző iskolától meg a szülői háztól is. Aki ugyanis a gyakorlati képző központba történő napi ingázással nem tudja megoldani a bejárást, csak kollégiumi elhelyezéssel tudna részt venni a képzésben.

Ahhoz az életformához, amit az ÉVOSZ ajánl, és Nyugat-Európában – különös tekintettel Svájcra és Bajorországra – kiválóan működik, az ösztöndíjra igen nagy szükség van. Az építőiparba pedig többségében az átlagos jövedelmet sem mindig elérő családok gyerekei szoktak jönni.

MAÉP: Felmerül a kérdés, miből lesz pénz arra, hogy a képzési helyszíneken kollégiumi elhelyezést is tudjanak biztosítani. Építenek kollégiumokat?

K: L.: Jelenleg is vannak kollégiumok, és véleményünk szerint a források átcsoportosításával van lehetőség a megfelelő mennyiségű férőhely biztosítására. Nem kell 72 intézményben, 90 helyen gyakorlati képzésre alkalmas műhelyeket fejlesztgetni és elaprózni a pénzt, hanem összpontosítani kell az ágazati képző központokhoz és kollégiumokhoz.

MAÉP: Mennyire lesznek Budapest-centrikusak ezek a gyakorlati képző központok?

K. L.: El kell felejteni azt, hogy Budapest-centrikus. Az ágazati gyakorlati képző központot első lépésben ott kell létrehozni, ahol a legtöbb gyereket lehet beiskolázni építőipari szakmákba. Nem szabad tehát sodródni. Ha egy pilot projektről beszélünk vagy az első ilyen ágazati képző központokról, akkor a statisztikát kell figyelni. Ha egyedül rám lenne bízva, akkor én most azonnal valószínűleg Nyíregyházán hoznék létre központot. Természetesen minden megyeszékhely arra legjobban felkészült intézménye aspirálhat ilyen címre, ez teljesen normális dolog. A legnagyobb feszültség inkább abból a „jó magyaros” hozzáállásból származhat, hogy ha valahol nem valósulhat meg egy központ, az ottaniak mindent megtesznek azért, hogy „a szomszéd füve se legyen zöldebb”.

MAÉP: Ön szerint lenne értelme egyfajta munkaerő-piaci előrejelző rendszer létrehozásának annak érdekében, hogy a gazdasági igényekhez alakíthassák a képzéseket? Nem lenne ez túl bonyolult, megérné a ráfordítást?

K. L.: Én azt gondolom, abból kell kiindulni, hogy a következő 15 évben biztosan nem jön ki elegendő gyerek az iskolarendszerből. Lehet próbálkozni mindenféle munkaerő-piaci prognózissal, de úgy gondolom, hogy a mi szakmánkban lényegesen magasabb képzésre van szükség, hiszen egytizedével esett vissza az iskolarendszerben tanulók száma a 2000-es évek elejéhez képest. Meggyőződésem, hogy azt a pulzálást, amit a piac okozhat – hogy kell-e a munkaerő vagy nem –, a segédmunkások, betanított munkások növelésével vagy csökkentésével lehet kezelni. Azt gondolom, hogy a következő két évtizedben hiányszakma lesz az építőipari szakmunkásoké Magyarországon. Hacsak nem következik be valamilyen gazdasági krízis, de ennek nem látszanak most a körvonalai sem.

MAÉP: Milyen képzési lehetőségekkel vennék elejét annak, hogy tovább növekedjék az ágazatban foglalkoztatott segédmunkások száma?

K. L.: Mérhetetlenül felerősödik a felnőttképzés fontossága, elengedhetetlen az építőiparban foglalkoztatott felnőttek továbbképzése, szakmai képzése. Azzal együtt, hogy ez egy rendkívül nehéz feladat. Egyrészt munkavégzés mellett kell képezni a kollégákat, másrészt pedig a betanított és a segédmunkások körében jelenleg nagyrészt nincs is jelen ez az igény. Fontos feladat tehát a képzés iránti igény felkeltése.

MAÉP: Lehet, hogy a segédmunkásokra azért nem hat ösztönzőleg a képzési rendszer, mert a konjunktúra folytán így is megkeresik azt a pénzt, amire szükségük van?

K. L.: Nem. Egyszerűen ez idáig nem vette körül őket az a közeg, amely a képzés iránti igényre tudta volna irányítani a figyelmüket, és ennek a fontosságát hitelesen tudná számukra bemutatni. Az építőiparra korábban nem az volt a jellemző, hogy mindenáron meg akarja tartani a munkavállalóját: nyolcvanezer (!) embert kellett elengednünk, mert nem volt munkánk. Most viszont a bérezés mellett a munkaerő megtartásának egyéb eszközei is felértékelődnek, és az egyik ilyen eszköz, hogy a dolgozó számára majdhogynem ingyen, de mindenképpen kedvezményesen biztosítsuk a szakmai továbbképzését.

MAÉP: Mennyire jellemző az ágazatra a gazdaság egészét sújtó külföldre vándorlás?

K. L.: Szerintem az építőipart az átlagosnál jobban sújtja. Nyugat-Európában a mi véleményünk szerint körülbelül harmincezer építőipari szakmai végzettségű magyar kolléga dolgozik, nagyrészt egyéni munkavállalóként. Tehát még csak nem is arról van szó, hogy egy magyar építési vállalkozó foglalkoztatná őt külföldön, hanem közvetlenül külföldi munkaadó biztosítja számára a munkát. Ugyanakkor az ÉVOSZ-ban már körvonalazódnak azok az elképzelések, amelyek révén ezeket a kollégákat haza lehetne csábítani. Az egyik ilyen, hogy már ebben az évben külföldi nagyvárosi színhelyeken fogunk munkaerőbörzéket tartani. Ahol kifejezetten a magyar állampolgárságú kollégákat kívánjuk megszólítani, fórumot teremteni számukra, kényelmes, könnyen elérhető környezetben, magyarországi munkaadókkal.

MAÉP: Mi a véleménye arról, hogy addig is, amíg nem sikerül visszacsábítani az elvándoroltakat, szabad-e külföldi vendégmunkásokkal feltölteni az üres álláshelyeket?

K. L.: Véleményem szerint a szakmunkáshelyeket igen. Azzal együtt, hogy ez nem fogja megoldani a magyar építőipar foglalkoztatási problémáit. Átmeneti megoldás lehet, de egy meghatározott nagyságrendnél több nem tud működni a rendszerben. Jelenleg körülbelül 3500 külföldi állampolgárt foglalkoztathat az építőipar. Én azt egy majdhogynem természetes dolognak tartom, hogy a fiatalok nagy része külföldön is kipróbálja magát a szakmájában, és tanul. Itt a kihívás az, hogy őket nem szabad elveszíteni, valamilyen módon tudnunk kell követni az életútjukat. És meghatározott pillanatokban a magyarországi lehetőségekről nem általában kell beszélni, hanem konkrétan egy-egy munkaadóhoz, egy-egy vállalkozáshoz köthető lehetőségeket kell tudni bemutatni számukra. És ehhez szerintem szükséges egyfajta szervezettség, amihez egy szakmai szövetség alkalmas lehet.

Vannak jó tradíciók, csak ma még Magyarországon sokszor gyengének érződnek azok a szervezetek, amelyeknek az lenne a dolguk, hogy ezzel professzionálisan foglalkozzanak. Az ÉVOSZ-ban sem a szándékkal vagy az akarattal van gond, hanem sok esetben a forráshiány vet gátat a kezdeményezéseknek. Ezért én arra szeretném ösztönözni a magyar kormányzatot, hogy az ilyen jellegű ügyekre is több figyelmet fordítson, több forrást szánjon.

Varga János
2019. február

Megjelent a Magyar Építő Fórum 2019. tavaszi számában

Kommentek

Kommenteléshez be kell lépni.   , Regisztráció

Kapcsolódó cikkek

Impresszum Előfizetés Médiaajánlat Adatvédelem

Brand Content Kft. 2018 ©